Itt találsz egy pár dolgot, ami a spirituális szív iránt inspirál:

A probléma az, hogy elsősorban az értelmünket fejlesztjük, a szívünket pedig másodsorban sem. Gyermekkorunkban erősen vonzódunk a spiritualitáshoz, amelyet azonban értelmünk fejlődésével elveszítünk. A kisgyerek nem tud az értelmében élni, mivel az még nem szervezett, ezért nem is rabja gondolatainak. Érzései szerint él. Mindenki barát, mindenki iránt szeretetet és mindenkivel egységet érez, persze csak addig amíg nem érzékel negatív érzéseket valaki felől. Az elemi iskolások szívükből mondják a versikéket, és minden egyebet is a szív erejével sajátítanak el. Ezért van az, hogy ha egy gyerek megijed, mindent elfelejt. Ha viszont boldog, akkor minden, amit hallott vagy látott, átfolyik rajta, a szülök nagy örömére, akik a kis palántát zseninek tartják, pedig csak a szíve nagy.

Az iskola képezi az értelmet,
de ki fejleszti a szívet?

Olyan tantárgy, hogy boldogság, nincs az iskolában. Azt, hogy hogyan éljünk harmóniában a világgal, és elsősorban önmagunkkal, nem tanítják. Problémáink már kisiskolás korunkban kialakulnak. Különböző okok miatt szomorúak, depressziósak leszünk, átmenetileg elveszítjük életkedvünket. Azonban sem a szülői házban, sem az egész iskolában nincs senki, aki megtanítana minket arra, hogy békénket, egyensúlyunkat önmagunkban kell megtalálnunk. Ezért már kisiskolás korban megtanuljuk azt a helytelen hozzáállást, hogy másoktól függ az örömünk, más személyek boldogságunk forrásai. Megtanuljuk, hogy másoktól elvárjunk, azáltal, hogy vigasztalásra szomjazunk, mert ez tűnik az egyetlen megoldásnak. Nem tanuljuk meg, hogy az erő bennünk van, hogy nem kellene mást tennünk, mint pár percre visszavonulnunk a szívünkbe, ami pedig a gyerekkorban egyszerű, magától értetődő dolog. Nem tanuljuk meg, hogy a szívünket, mint pajzsot használjuk a negatív energiával szemben. Nem tanít meg senki bennünket arra, hogy miként fejlesszük szívünket, vagy legalábbis hogy hogyan őrizzük meg annak nyitottságát. Nincs erre megfelelő tantárgy – szívfejlesztő óra, szívnevelés -, nincs ebben illetékes tanár, aki eleget meditált volna, hogy vezethessen minket, hogy megmutassa nekünk, hogy értelmünket nem kell elválasztanunk a szívünktől. Nincs, aki megtanítana, hogy ne felejtsük el: szeretetre éhes, szeretettel teli, feltétel nélküli szeretetre képes lények vagyunk. Nincs, aki megtanítana, hogy önmagunkat teljes szívünkkel szeressük, ne csak érdekeinket kedveljük értelmünkkel. Nincs, aki megtanítana, hogy nem szégyen az, amivel születtünk, nem kell elrejtenünk szeretet utáni vágyunkat, és szívünk megértését a világgal szemben. Nincs, aki megtanítana, hogy a kimutatott szeretet nem gyengeség, hanem erő, saját belső erőnk. Nincs, aki megtanítana arra, hogy ha önmagunkat felajánljuk, akkor boldogok leszünk. Nincs, aki megmondaná, hogy aki önzetlen szolgálatot gyakorol, az nem ostoba, hanem az önmegvalósulás útján halad, isteni módon él, és ez a legjobb befektetés számára. Összegezve: valakinek meg kellene tanítania minket, hogy nem kell gyermeki szívünket bezárnunk és megfojtanunk ahhoz, hogy felnőttek legyünk, mert nem a felnőtt szív, hanem a gyermekszív az igazi emberi szív.

Az értelem megtanít, hogyan nyerhetünk,
míg a szív tudja, hogy boldogan élhetünk.
Az értelem zokog, ha veszít,
a szív mosolyog, ha magából kiszakít.

Éles értelmünk mindig számol és számít. Ez az ő módszere, amivel boldoggá próbál tenni minket, az általa kikalkulált nyereség révén. Ha a nyereség valóban be is jön, amit az értelem számításai egyáltalán nem garantálnak, az még nem jelent boldogságot, az csupán gondolataink pozitív élményekkel való táplálása; mert abban a pillanatban, amikor a veszteség árnyéka megjelenik, vagy felvetődik létezése, elönt bennünket a negatív gondolatok áradata.
Az igazi boldogság olyan állapot, amelyben ha a nyereség mérlege negatív irányba billen is, nincs negatív érzés. Nem örülünk neki, de a harmónia megmarad. És mivel nincs negatív érzés, nincs félelem sem. Egyszerűen a nyereség utáni vágyunk és a veszteségtől való félelmünk határain kívül élünk. A boldogság olyan állapot, ahol a pozitív érzések uralkodnak, a negatív gondolatok pedig, ha megjelennek is, erőtlenek. Az érzések intenzitása egyszerűen nem is engedi a gondolatokat értelmünkben szétterjedni. Ezt az állapotot az átlagos, értelmi ember is megélheti rövid időre, de csak nagyon ritka, különleges alkalmakkor, a spirituális embernek pedig ez a célja.
A boldogság osztozni akar. Egy boldog ember azt szeretné, hogy mások is érezzék azt, amit ő. Magából másoknak is adni akar, mert teljesen egyértelműen érzi, hogy ezáltal nő belső gazdagsága, és boldogabb lesz. Egy boldog emberrel könnyű üzletet kötni, és minden szempontból könnyű vele együtt élni.

Az értelem megtanít mindenáron győzni,
a szív pedig enged lelkiismeret-furdalás
nélkül élni.

Értelmünk megalázónak tartja, ha nem győztesen hagyja el a csatateret. A vitát neki kell lezárnia, övé kell hogy legyen az utolsó szóból font babérkoszorú. Szerintem ez azért van, mert az értelem, és az értelem által fenntartott személyiség, az ego, nagyon gyenge. Az ego beteges kényszerrel bizonyítani akar a világnak. És mivel bizonyítania kell, mindig birtokolni akarja az igazságot, hogy learathassa az érte járó rövid, átmeneti tapsot. Az értelem által felépített én, az ego mögött nem áll belső erő. Az ego hátterében csak egy délibáb áll, amelyet egy vézna, beképzelt, büszkeséggel telt, nagy halom bizonytalanság alkot. A belső lény, az élet hordozója, a lélek egyáltalán nem az ego tartóoszlopa, közel sem. Ezért az ego, bármennyire is nagyra hízott is fel, gyenge, az akaratereje pedig csak gyengécske.
Mélyen önmagában az értelem nagyon is tudatában van ennek a gyengeségnek. Az értelem nem teljesen ostoba, mert hát értelmes.  Így, ha őszinte önmagával, akkor tudja, hogy gyenge lábakon áll, és sorsát nem képes tökéletesen irányítani, emiatt pedig sok félnivalója van. De mivel ismeri gyengéit, mindig megjátssza a világnak nem létező erejét. Az ego abból él, és annak él, hogy játszik; az ego a haláláig szolgálatban lévő színész, aki mindennap küzd, és megjátssza önmagát, mindig az aktuális véleménynek megfelelően, mindig környezete elfogadásának vagy elutasításának megfelelően élve, egojával az ember mindig azt játssza el, amit elvárnak tőle. Az ego egy sajnálatra méltó bohóc. Így az élet színpadán mindig a közönség elvárásainak akar megfelelni, hogy szerepe, illetve fontossága minél nagyobbnak és nagyobbnak tűnjön. Az ego a tapstól függ. Szerepét nem a belső szuflőr súgása szerint játssza. Nem is próbál a súgóra figyelni, pedig az mindent megtesz, hogy a helyes forgatókönyvet az értelem tudtára adja.

A szereplésről jut eszembe a vicc a lóról, meg a farkasról. Ehhez hasonló hibát az ember is sokszor elkövet, de utólag mégis mást hibáztat; ez a különbség a viccben szereplő farkas és az ember között.
A ló vágtázik az erdőben, rohan. A sűrűből egyszer csak kiugrik egy hatalmas, erős farkas, és megáll, szemben a lóval. A ló megtorpan, és egy ideig farkasszemet néznek, vagyis csak a ló néz farkasszemet.
Azt mondja a farkas: – Pont kapóra jössz, már három napja nem ettem, így most felfallak.
– Azt nem teheted – feleli a ló -, mert az én életem közösségi érdek. Egy borzasztó fontos üzenettel rohanok az állatok parlamentjébe; ez az üzenet az összes állat javát szolgálja, így persze a tiedet is.
– Mesélhetsz, amit akarsz – mondja a farkas koma -, de én akkor is átharapom a torkodat, és megeszlek.
– Már ne tedd azt – válaszol ismét a ló -, legalább olvasd el előbb az üzenetet, ami miatt annyira rohannom kell, vagy vidd tovább te, ha már én nem leszek. Nézd, itt van felírva a hátsó patámra.
Ezen a farkas elmorfondírozott egy ideig. Töprengett, csóválta a fejét, bólogatott magának igenre is, meg nemre is, míg végül beleegyezett. Így aztán a ló háta mögé került, és annak felemelt patája fölé hajolt, hogy elolvassa az üzenetet. De mielőtt bármit is láthatott volna, rettenetes erővel kilendült a ló lába, és fejen rúgta az éhes farkast, mire az eszméletlenül elterült. A ló folytatta vidám vágtáját és az állati erkölcsnek megfelelően, elsősegélynyújtásra nem is gondolt. A farkas koma vagy két óra nem önkéntes alvás után zsongó, nyilalló fejjel ébredt, és elkezdte szidni magát: – Én hülye, hát nem egy lelőni való idióta farkas vagyok? Hogy is lehettem ennyire bolond, hogy ilyen helyzetbe hozzam magam? Egyedül én tehetek mindenről. Miért kellett nekem megjátszanom, hogy tudok olvasni?

Az értelem szerepel, önmagát megjátssza,
a szív kilétét őszintén feltárja.

A szívnek nem kell semmit sem bizonyítani, ő nem rendelkezik egy általa felépített személyiséggel, amelyet istápolni és mutogatni kellene. Ő csak van, úgy, ahogy adatott, ahogy született. Soha sem akar többnek látszani, mint ahogyan őt látják, akkor sem, ha helytelen megvilágításban látják. Az ego viszont abban a pillanatban, amikor valaki a tulajdonságait tárgyilagosan, valóban csak tárgyilagosan kezdi elemezni, máris úgy érzi, hogy őt helytelen megvilágításban látják, vagyis sértegetik, támadják.
A szívember őszintén kinyílik. Neki mindegy, milyennek tartják, vagy látják őt, mert belső harmóniában él. Nem szerepel, nem rejti el hibáit sem, nem akar nagyobbnak látszani sem kisebbnek, nem kell bezárkóznia, mert nem rendelkezik feldíszített homlokzattal. Tehát nincs kirakata. Erre azért nincs szüksége, mert a szívember egoja fellazul, valahogy elromlik, vagy talán elkopik? Ezt egyszerűsége hozza magával. Ez azért történik, mert belső lényéből előtérbe kerülnek igazi tulajdonságai, belső képességei. Lassan saját belső erejének megnyilvánulásává válik.

Az értelem anyagi gazdagságra törekszik,
míg a szív a tartós boldogsággal megelégszik.

Az anyagi gazdagság mint a boldogság alapfeltétele jelenik meg az értelem által felvázolt életvitelben. Ez mindaddig nem is lenne nagy baj, amíg odáig nem jut a dolog, hogy az élet minden részét a gazdagság elérésének, vagy megőrzésének vágya uralja. Ezáltal az ember értékrendszere csak ebbe az irányba fejlődik, ami aztán előbb vagy utóbb fellazítja az erkölcsi szabályok határait, és fokozatosan kisebb-nagyobb megalkuvásokra kényszeríti az embert. Durván kifejezve áruba bocsátjuk magunkat. Ez persze valamikor, valahol visszaüt, és aláássa boldognak vélt állapotunkat. Ez pedig egy, a lélek által beállított vezérlőrendszer révén történik meg. Ennek a rendszernek a neve lelkiismeret. Ha a rendszer belép a piros zónába, az nagyon nagy fájdalmat tud okozni. Bármennyire is igyekszik kikapcsolni az ember ezt a rendszert, az mindig működik, és ha tudatosságából sikerül is kiseperni ezt a funkciót, az tudat alatt tönkreteszi őt.
Mind a gazdagság, mind a szegénység tudati kérdés. Mindkettő ragaszkodásból alakul ki. Mindkettőről le kellene válnia az embernek, hogy azt élhesse ezen a téren is, amit a belső lénye sugall. Ő pedig nem akar tönkretenni minket, ez biztos. Sem a belső, sem a külső szegénység nem erény.

Az értelem elvárásból cselekszik,
míg a szív csak önmagáért törekszik.

Az elvárás az értelem számításainak automatikus következménye. A ,,ha adok, akkor kapok” elvén úgy gondolkodik, hogy ha adok, akkor kapnom is kell, muszáj. Ezáltal az értelem szinte minden vállalkozásában és életfolyamatában meghatározza saját elvárásait. Az elvárás már önmagában aláássa a belső harmóniát, akár teljesül, akár nem. Azért érzi úgy az ember, hogy jóságával visszaélnek, mert elvárással teszi a jót. Ha a jót csak a saját belső öröméért teszi valaki, azzal nem lehet visszaélni. Hogyan is lehetne? Hiszen miután megtette a jót, már beteljesült.
A szív nem számítgat, a szív csak önmagáért tesz. A szív arra törekszik, hogy önmaga legyen, hogy önmagát adja. Önodaadása lesz örömforrása. Nem vár el semmit, mert meg van elégedve önmagával, és nem függ senkitől. Neki nem kell semmi és senki más, csak önmaga. Így a szív számára ismeretlen az ,,adok-kapok” játék, az ő játéka az „adok-vagyok”.

Az értelem a külső teret birtokolni vágyik,
míg a szív a belső tágasság fölött uralkodik.

Minél többet tudunk sajátunknak, annál jobb. Minél nagyobb a lakásunk, a kertünk, az íróasztalunk, annál elégedettebbek vagyunk. Persze ha a házaink, telkeink száma növekszik, akkor még inkább kényelemben érezzük magunkat értelmünk foteljében.
A szív a belső tágasság tulajdonosa. A belső tér tulajdonképpen a szívben helyezkedik el, ott lehet megtapasztalni. A belső tágasság, amelyet átélhetünk, nem más, mint hogy tudomásul veszünk valamennyit a szív belső határtalanságából. Minél nagyobb a belső tágasságunk, annál nagyobb a belső erőnk is. A belső tágasság minden negatív dolgot magába szív, mint egy szivacs, anélkül, hogy az a legkisebb mértékben ártana neki, vagy bármiféle erőfeszítésébe kerülne.
Azonban a birtokolt telek mérete nem szabja meg a belső tágasság méretét. A kettő nem függ össze.

Az értelem rohan, a mát holnappá teszi,
míg a szív a jelen nyugalmát lélegzi.
Az értelem a múltat siratja,
a szív pedig a jelent tágítja.

Sok oka van annak, hogy az ember mindig rohan. Az ember valóban szeretné ma megtenni azt, amit csak a jövőben tehet meg. Szeretné most elérni azt, amit csak évek múlva érhet el. Az ember szeretne a belső sávon haladva élni, hogy mindig tudjon előzni, és nem csak társait, hanem az időt is szeretné megelőzni. Amikor az ember versenyben áll az idővel, azt ő stressznek nevezi. Ennek az ember elégedetlensége az oka. Többet szeretne teljesíteni, mint mások. De a teljesítmény növelése nem hoz beteljesedést. Persze az időt nem lehet megelőzni, nem úgy találták ki. Külső, anyagi világunk paramétereiből nem lehet büntetlenül kilépni. Így nem lehet az élő anyagot – vagyis a testet -, a teret, és az időt elhagyni, mert ez nem felel meg a játékszabályoknak. Ha mégis megtesszük, szenvedünk.
Szívünkben az elfogadásban élünk. Létünket átéljük, és megelégszünk tágasságának tudomásul vételével. Az elfogadás a beteljesedés kapuja.

Az értelem a jövőre épít,
a szív a jelenben vidít.

Sajnos az időt nem akarjuk elfogadni; sem fiatal éveinkben, sem akkor, amikor ősz hajszálaink már megszámlálhatatlanok. Pedig az idő meghatározó tényező, amely annál inkább szorít, minél jobban kapálózunk ellene. Az idő vasfogai nem kegyelmeznek. És mégis, az idő is hordoz magában valami pozitív jelenséget: a jelent. Ez egy paradox helyzet, de az ember tulajdonképpen azért rohan, mert szeretné élvezni a jelent, csak ezt mindig elfelejti. Persze nem ma szeretné élvezni a jelent, hanem majd a jövőben. Majd ha ezt meg amazt megvalósította és ideje lesz rá. A jövő a jelen része, a jövő most kezdődik, tehát a jelenben van; ha ma teszel valamit, azt a jövődért is teszed. Nem rohanni, hanem tenni kell. A jelent a jelenben kell és lehet megtalálni.
A jelen az idő azon része, amelyben barátokká válhatunk vele, de még ha nem is barátkozunk össze, legalább kibékülünk. A jelen az idő vasfogát bársonykesztyűs kézzé alakítja át. A jelen a szív beteljesülése. A jelen a földi mennyország. A jelen mindenki számára szabadon hozzáférhető; szabadon, de nem könnyen.

Az értelemnek sosincs ideje,
a szívnek mindig eljön az ideje.
Az értelem szívesen megváltoztatná a múltat,
a szív nem sírja vissza a tavalyi havat.

A szívünk képes a jelent átélni, az értelem soha. A szív kivárja, hogy érezhesse a jelent, míg az értelem percekre és másodpercekre bontja az időt, csak azért,  hogy bebizonyítsa a jelen szinte nem létező, röpke pillanatnyi jellegét; míg a szív ezen röpke pillanatba kapaszkodva átéli a pillanat kiterjedését, és magába szívja a lét örömét, az örökkévalóság leheletét. Persze ez csak a gondolatok mögött élhető át.

Stressz az értelem tápláléka,
nyugalom a szív lakomája.

Ahhoz, hogy az értelem formában érezze magát, egyszerűen szüksége van bizonyos mennyiségű stresszre. Ez az értelem hajtóereje, mert ez felel meg az értelem egyik jellemzőjének, a gondolatok gyors pörgésének. Az értelemnek valamiért mindig pörögnie kell, ami persze ismét csak a stresszt fokozza, és egyszerűen lehetetlenné teszi a belső béke elérését. Ez olyan, mint az óceán felszíne, ahol szél és viharok váltják egymást, és soha nincs nyugalom.
Ha a szívedben vagy, akkor nem a viharok tépte felszínen élsz. Akkor egy mélyebb rétegünkben élünk, mintha az óceán felszínéről mélyebbre süllyednénk, ahol nem érnek el a viharok. Itt élve is részt lehet venni az élet minden folyamatában, csak nem kell lihegni miatta.

Az értelem vére a kétség,
a szív tartalma az egység.
Az értelem önmagában kételkedik,
a szív biztonságával nem kérkedik.
Az értelem életét félelem kíséri,
a szív a folytonos nyugalmát élvezi.

Az értelem kételkedik. Kételkedik, nem csak a jövőben, hanem saját döntéseiben is. Az értelem a kétségek által fejlődik, mert mindig új dolgokra törekszik, megkételyezve a régiek helyességét. Ugyanakkor az értelem szenved is a kétségtől, mert önmagában is kételkedik. Az értelem nem ismeri döntéseinek eredményét; ebből fakadnak a félelmei. A kétség az értelem hajtómotorja és a vére, ezért elválaszthatatlanok. Ez bizonyos szinten előre viszi a világot, de önmagára kivetítve nem teszi boldoggá az embert.
A szív tartalma az egység; belefér a régi is, meg az új is. Az szív soha sem kételkedik érzéseiben. Nem utasítja el az egyiket, hogy aztán az ellenkezőjét érezze, és aztán még ki tudja hányszor megváltoztassa érzését. A szív nem ,,gondolja” meg magát. A szív – ellentétben az értelemmel – érzi döntései eredményét, hiszen ebből fakad az érzése és ezért nyugodt is.

Az értelem a király nagyságáért imádkozik,
a szív a szent jóságáért esedezik.

Nem kell sokat magyarázni, hiszen mindnyájan álmodoztunk a nagyságról, hírnévről. Sok emberben fájdalmas gócként marad meg, ha nem vitte túl sokra, ha nem érte el azt, amit szeretett volna, és akár depressziós is lehet emiatt, vagy a gyermekeire akarja erőszakolni gyengesége miatt feladott álmait.
Szívünkben pedig jobbak szeretnénk lenni, ha egyszer nem voltunk elég jók, mert a jóság a szív öröme. Ha spóroltál a jóságoddal, fáj a szíved. Ezt pedig csak saját jóságoddal gyógyíthatod.

Az értelem szenvedő lény,
a szív nyugtató vény.

Amikor az értelmeddel hoztál egy döntést, és a dolog félresikerül, olyankor ugyanaz az értelem, amely a döntést szülte, szembefordul veled, és becsmérelni kezd, amiért rosszul döntöttél. Ezt pedig egyfolytában ismétli és ismétli, hogy szenvedést okozzon neked. Örömét találja abban, hogy önsanyargatásod miatt lelki gyötrelmeket élsz át. Ez fonák helyzet, mert végül is ő szenved, de az értelem furcsa. Azt hallottam valahol, hogy az emberi értelem Isten humorérzékének a bizonyítéka. Az értelem csak akkor vállalja döntése eredményét, ha az pozitív, de akkor nagyon.
Ha tényleg bajban vagy, és el tudsz tölteni pár percet a szívedben, akkor nem lesz szükséged altatóra. Nem tudod sanyargatni magad. Úgy tűnik, mintha az ember önmagában hordozná a megoldást minden problémájára, csak be kellene nyúlnia érte szív-patikájába.

Büszkén jótékonykodik az elme,
szerényen ad a szív puszta jelenléte.
Az értelem kérkedve aláírja adományát,
a szív névtelenül megosztja önmagát.

Az ego elvárja, hogy nevét kiírják a szponzorok listájára. Az ego megmutatja, hogy ki az ,,úriember”.  Büszke, ha ad. A jótékonykodás nagy hátulütője az, hogy táplálja a felsőbb- és alsóbbrendűségi érzést, ami semmiképpen, senkinek nem segíti a lelki fejlődését. Ez csak fokozza az elválasztottság érzését. Az is megtörténhet, hogy valaki ily módon nagy adományaival negatív energiával tölti fel önmagát és így a sorsát is. Ezért ha adsz, bújj el!
A szív csendben ad, akkor is, ha nem látják, mert ő a másik örömét érzi át. Csupán saját öröméért ad, amelyet névtelenül élvez. Ez az isteni mód, hiszen Isten sem írja alá a tetteit.

Az értelem célját keresi tévetegen,
a szív hazaérkezett véglegesen.

Értelmi szinten az ember élete végéig próbálja megvalósítani önmagát, nem tud megnyugodni, mindig többet vár el magától, mert az ego mögött nincs igazi tartás. Ezért rossz irányba próbálkozik. Az ego bármilyen önmegvalósítási kísérlete egy mellékvágány, amely mindig egy zárt alagútban végződik.
Ha a szívben keressük önmagunkat, már az első lépéstől kezdve nyugodt otthonunkban érezzük magunkat, mert belső erőnket érezzük. Nem kell sehová elmennünk, semmi mást nem kell kipróbáljunk, semmit nem kell megjátszunk, mert mindenkori szintünknek megfelelően lépéseink beteljesítenek.

Gunagriha (Sri Chinmoy tanítványa)

 

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja