Szív és értelem

 

A szív és az értelem

A vitális ösztönvilágod nem látszik, mégis érzed, hogy van, hiszen ő dirigál a testednek és szinte bármikor képes legyőzni büszke emberi akaratodat.
Az értelmed sem látható, mégis hiszel benne, illetve tudod is, hogy ő létezik. Az értelmünk olyan, mint egy szervünk a szervezetünkben, csak ez egy nem látható helyen van, belső világunkhoz tartozik.
A belső világunkban van még egy igencsak fontos, erős szervünk, amely szintén a láthatatlan birodalomban lakik. A spirituális szívünk. Képességeit tekintve fölülmúlja az értelmet, mégis aligha törődünk vele, illetve nem vesszük tudomásul. Ez azért van, mert az értelem termelte energia, a gondolatok durvább síkon hatnak és elnyomják a finomabb síkon dolgozó érzéseket, amelyekkel a szív kommunikál velünk.

Ahhoz, hogy az ember tökéletesen működjön nem elég csak az értelmét használni, szüksége van a szívére is. A szíven keresztül tudjuk a normális értelem fölötti intuitív értelmünk üzeneteit észlelni, mert a szív az érzésvilágunk kútja. A cél az lenne, hogy szívünk megnyitásával belső vezetésünk élővé váljon és előtérbe kerüljön, annyira, hogy életvitelünk irányítását átvegye. Ha szívünk gyorsabban érez, mint ahogy az értelmünk gondolkodik, akkor nyert ügyünk van, tartósan boldogok vagyunk, illetve pozitív állapotunkat nem veszítjük el. A szívnek gyorsan és erősen kell éreznie, hogy átvegye a fő szerepet az esetleg bennünk feltörő negatív értelmi reakciók leállításában. A lenti példa is ezt mutatja. Erre törekedni kell. A törekvés mindennek a titka. A következő eset, amelyhez hasonlókat gyakran átélek, lehet egy jó gyakorlat is, de ha nem így gondolod, akkor is megéri kipróbálni.

Egy példa a spirituális élet gyakorlati megvalósítására:

Egy hivatalban voltam, ahová a jogosítványomért kellett bemennem, mert valahogy hozzájuk került. Az autóm volt a hibás, mert nagyon erős, és főleg gyors. Így szegény fejem a kocsim áldozatává vált.
Tehát fogadóóra volt, én pedig bekopogtam a megfelelő szobába, és kedvesen köszöntem a bent dolgozó hölgynek, aki egyedül volt az irodában. Nem kérdezte, hogy miért jöttem, vagy bármi egyebet, egyszerűen közölte, hogy neki most se ideje, se kedve nincs velem foglalkozni, mert ő is és a gépe is foglalt. Végül hozzátette, hogy várjak a folyóson, amíg majd hív. Nem volt szeretetre méltó, úgy is mondhatnám, hogy undok volt. Vagy ha nem is volt az, annyi biztos, hogy irántam semmi szimpátiát nem mutatott. Az is lehet, hogy nem mutatott semmit, egyszerűen semmibe vett.

Ilyenkor minden ember maga döntheti el, mi módon telik el napjának többi része. Eldöntheted, hogy használod-e az értelmedet, vagy sem, harcolsz az igazságért, vagy inkább a belső erőre bízod a helyzet megoldását.
Én mindenesetre a parancsnak engedelmeskedve kimentem, hogy megvárjam, amíg megjön a hölgy munkakedve, vagy megváltozik a kedélyállapota. Nem ment fel sem a cukrom, sem a vérnyomásom; leültem egy székre a folyóson, és becsuktam a szemem. Magam elé képzeltem a hölgy arcát, egész lényét, és a szívembe engedtem, majd felnagyítottam, hogy betöltse az egész mellkasomat, lényemet. Aztán szeretni kezdtem. (Ha még nem tudod bárkivel eljátszani ezt a szeretet-játékot, akkor az a legjobb, ha közeli családtagodnak – például anya vagy testvér – képzeled, illetve érzed az illetőt.) Ezután pedig kértem Istent, hogy adjon neki egy kis békét, és oldja meg a problémáit, amelyeket magában felhalmozott, hogy tudjon kedves lenni szegény, és ne kelljen szenvednie. Éreztem őt, és a gondjait, minden bennem volt, és minden a szeretetben úszott. Azt hiszem, pár perc telhetett el – bár nem figyeltem az időt -, amikor kilépett az ajtón a hölgy fülig érő mosollyal, és betessékelt. Esküszöm, hogy egy teljesen más ember állt az ajtóban, nem az, aki kiparancsolt az irodából. Minden a legnagyobb rendben ment, és megkért, hogy ha a kasszánál kifizettem az illetéket, akkor nyugodtan jöjjek be, akkor is, ha lenne bent valaki. Így is történt, majd az illeték befizetése után a hölgy felállt, és kikísért az ajtón, ahol kedvesen szép napot kívántunk egymásnak, és meggyőződésem, hogy ez be is következett.

Ehhez hasonló helyzetekre sajnos gyakran kerül sor az életben, így nem kell sokáig várnod, hogy kipróbáld ezt a játékot. De pont ezért lehet alaposan megtanulni. Tehát most is, mint mindig, minden rossz egy esély is a jóra.
Ebből az esetből láthatjuk, hogy nem mindegy milyen energiával dolgozunk a környezetünkkel való kapcsolatunkban. Tudatosan kell az energiát megválasszuk és azzal éljünk. Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen erőknek adjuk át magunkat, mert azoknak megnyílunk, így kiszolgáltatjuk nekik sorsunkat. Sajnos az ember úgy képzeli, hogy neki harcolni kell. Azt gondolja, hogy csak harcban tudja kivívni a szerinte neki kijáró tiszteletet, méltóságot, és az általa vélt igazságát, valamint az egoja egyéb táplálékait. De én állítom neked, hogy szeretni is elég, mert az mindent megold, és mindent megad.

Az értelem azt mondja, hogy kölcsönkenyér visszajár. Ezért az értelem szempontjából nézve az én fent említett reakcióm nem igazán helyes. Az ember mindig igazságot és igazságosságot akar látni, és azt ki is akarja harcolni, vagy ha kiharcolnia nem is sikerül, legalább ki akarja nyilvánítani, jól megmondani a véleményét. A vitától, a harctól aztán szenved, mert többnyire nem sikerül neki kiharcolnia, amit akart, de még ha sikerül is, maga a harc kimeríti vagy esetleg fáj a gyomra tőle. Ezek a harcok ugyanis, mindig a mélyebb vitális lényünktől jönnek, a köldök tájékáról.

Értelmeddel legjobb esetben az igazsághoz juthatsz hozzá, de ez nem vezet el a boldogsághoz. Mit ér a te pici igazságod, amit egy pár nap alatt elfelejtesz? Mit ér, ha tarsolyodban van a kivívott igazságod, de felmegy a vérnyomásod? Azt mondod, igazságszerető vagy. Ez szép és jó, én is az vagyok, de te még nem jöttél rá, hogy szeretetünk tárgya még nem született meg ezen a Bolygón, nincs látható dimenziónkon belül. Persze az igazságot ettől még szeretni kell, mert ha nem, sohasem fog felderengeni. Légy igazságszerető, de ne igazságharcos. Az igazságharc engem a régen oly gyakran emlegetett békeharc kifejezésre emlékeztet. Később sokan belefáradnak ebbe a kilátástalan harcba, és gyakran ismétlődő sikertelenségeik miatt átállnak azok táborába, akiknek csak egyetlen igazság a fontos, a sajátjuk. Sok igazságharcos megalkuszik, vagy eladja magát az ellenfélnek. Ezért úgy tűnik az igazságharc sem teremt igazságosabb világot.

Az értelem vezérelve: szemet szemért, fogat fogért, míg a szív vezérelve: mitől vagyok boldog? És mitől vagyok boldog? Attól, hogy jó vagyok, és a jóságomat  egy bársonyosra kibélelt kamrában őrzöm a szívemben. Jóságom boldogság-motorom üzemanyaga. A boldogság nem föltétlenül, vagy csak nagyon ritkán kapcsolódik az igazsághoz. A jósággal ugyanez a helyzet, ő sem az igazság függvénye, mert az igazi jóság feltétel nélküli, és csak önmaga öröméért létezik, semmi másért. Ha nem ezért létezik, akkor az nem jóság, csak valamilyen tudatos vagy nem tudatos, érdekből megjátszott szerep. Az én elvem az, hogy legyen másé az igazság, az enyém meg a boldogság.

Ha boldog vagy, ha örömet érzel, hol érzed azt? A szívedben. Sohasem azt mondod, hogy feszül a fejed az örömtől, hanem hogy repes a szíved az örömtől. Az igazságtól nem repes semmi, az agyad aztán végképp nem. Ha sikeresen küzdesz meg az igazságért, átmenetileg talán büszke leszel tőle, de boldog nem, és kivívott igazságod mindenképp a feledés áldozatává válik. Büszkeséged viszont egod dióhéjának falát erősíti, hogy feltörhetetlen legyen, hogy még szűkebb tudatban élj, és ezáltal szenvedj. Tehát az igazságharc nem hoz semmit a konyhára. Viszont örömérzésed nem csak azzal az állapottal ajándékoz meg, amelyet boldogságnak nevezünk; hosszú távon lelki egyensúlyod, lelki fejlődésed tápláléka, amely tudatod tágítását szolgálja. Ezért meg kell tanulnunk a szívünkben élni, bármennyire is felsőbbrendűnek érezzük értelmünket, és élvezzük annak furfangos cseleit. Ha kicsit eltávolodunk tőlük, akkor látjuk, hogy azok mélységükben mind üresek.

Bármi is vált ki belőled örömérzést: egy virág, egy dicséret, vagy akár a pénz, azt mindig a szíved tájékán érzed. Az öröm és boldogság otthona a szív, míg a kételkedés, a félelem és a hatalomvágy a fejben lakik.
Az ember igazi központja a szíve tájéka, ez a test és az egész lény középpontja is; oda mutat az ember, ha azt mondja: én. Sohasem a fejedet kopogtatod meg az ujjaddal, hogy az énedre mutass. Esetleg másoknak mutatod azt. Mi több, az emberszabású majom is a mellét veri, ha győzelmét hirdeti. Persze ezt csak viccként említem, mert a majomszabású ember is ezt teszi, mikor győzelmét hirdetve a mellét öklözi.

Ha beteljesülten szeretnél élni, akkor a szív az elsődleges központ, azt kell fejlesztened, megerősítened. Arra kell figyelned, hogy az érzések feltétlenül szabad tisztást kapjanak értelmed gondolatainak sűrű erdejében. A gondolatoknak félre kell állniuk, hogy az érzések lényünk mélyebb rétegeinek üzeneteit soron kívül át tudják adni. Az érzéseket nem lehet váratni, mert elmúlhatnak, ha túl nagy a gondolatok ereje. Az érzések előkelő vendégeknek számítanak, és az első sorban van a helyük.

A szívünk érzéseink antennája, és a felfogó készülék is. Ha szívünk kitágítjuk, vagyis ha felismerjük belső tágasságát, és ennek tudatában élünk, akkor csodálatos mélyebb képességeink mindennapivá válnak számunkra. Az ember hajlamos lenne úgy fogalmazni, hogy természetfölötti megérzésekre tett szert, azonban ez nem igaz, mert ezek a megérzések nem természetfölöttiek – hiszen az állatok is rendelkeznek velük -, hanem az értelem, a logika határait sértő tudomásul vételek. Racionális értelemmel nem magyarázhatók, nem felfoghatók, ettől függetlenül azonban teljesen normális képességek, amelyek leegyszerűsítik, könnyebbé teszik mindennapi életünket, és biztonságot nyújtanak nekünk.

Létezik egy belső vezetés, amely a magasabb rendű intelligencia megnyilvánulása, és független az értelemtől – ahogy ezt a már a többször említett állatvilág esetében is látjuk – tökéletesen működik. Ezt a belső vezetést egy gondolkodó lény is képes megtapasztalni akkor, ha a szíve és az értelme támogatják egymást, és együttműködnek, valahogy összenőnek és nem külön működnek. Ilyenkor nincs is gondolat a szív érzése nélkül és nincs gondolat, amit a szív ne követne. Ebben az állapotban a belső vezetés mindig tudatos. Ez egyébként aránylag könnyen elérhető, csak dolgozni kell rajta. Ha elkezdünk a szívünkkel foglalkozni, akkor nagyon hamar tapasztalatokat is szerzünk.

Érdekes, hogy a belső vezetés az idő és a tér korlátai nélkül dolgozik, ezért mindig megbízható. Hosszú távon garantálja, hogy nem okozok feleslegesen problémákat magamnak, és nem teremtek rossz helyzeteket. Érzéseim szerint kellene döntenem, ami általában   könnyű, de legtöbbször nem is olyan egyszerű. Sokszor megérezzük, hogy valami nem jó nekünk, de ott van az értelem, amely számít, és ott van a környezetünk, ami elvár. Nem könnyű a szerepet visszautasítani. Igen, ez egy szerep, amelyet a társadalomban játszunk, és melyben a partnereknek megvannak a maguk elvárásai. Csak akkor fognak megtapsolni minket, ha az elvárásaik beteljesülnek. A taps pedig nagyon csábító, és az ember hajlamos az érzéseivel szembe állva szerepelni érte.

Sokszor hiába állsz elő buta érzésekkel, hogy kimentsd magad, amiért nem tettél eleget az elvárásoknak. A környezeted nem, vagy csak nehezen fogadja ezt el. Az ember élete során utólag számtalanszor rájön, hogy helytelenül döntött. Ha viszont visszagondol ezekre a helyzetekre, és őszinte magához, akkor arra is rájön, hogy szinte mindig volt egy sejtése, amelyet nem tudott, vagy nem akart figyelembe venni, gyakran csak azért, hogy ne tűnjön gyengének. Szinte mindig az történik, hogy belső vezetésünk meg akar minket óvni, próbál figyelmeztetni, de általában nincs akit. Hiába, szabad akarattal rendelkezünk. Jogunk van rosszul dönteni.

Ha megtanultunk a szívünkben élni, akkor egy bizonyos folytonos, állandóan jelenlévő boldogság és örömérzés van a birtokunkban. Nevezhetnénk ezt harmóniának, ahol nincs kapkodás a gondolatok és a vágyak fergetegében. Akkor nagyon könnyen tudunk reagálni a belső figyelmeztetésekre, mert harmonikus állapotunkat zavarja meg a vészjel. Végül annyira erős lesz a bennünk feltörő negatív érzés, hogy nem is tudunk mást tenni, mint amit a belső közlés diktál. Ha idáig eljutunk, nem kell soha gondolkodnunk döntéseink helyességén, nem kell tanácsot kérnünk, és nem kell kételkednünk sem. Akkor csak azon kell dolgoznunk, hogy ezen állapotunkat még jobban engedjük kiépülni, hogy belső vezetésünket elfogadjuk, és hálásak legyünk érte.

Az érzés megdöbbentő intenzitással képes velünk közölni egy bizonyos dolog jövőbeli negatív fejleményeit, amelyek talán csak évek múlva következnek be. Makacsul követeli, hogy véget vessünk bizonyos dolgoknak. Igaz, hogy a racionális értelem nagyon gyakran ellenszegül, és – mintha szándékosan tenné – a rossz felé visz minket. Minden, amivel az életben találkozunk, kivált bennünk valamilyen érzést. Igaz, ezt számtalanszor, vagy legalábbis többnyire nem vesszük tudomásul, mert a durvább erők, a gondolataink, vagy vágyaink erősebben hatnak és mintegy félrelökik azt.

Viszont ha képesek vagyunk olvasni önmagunkban, akkor rájövünk, hogy az érzést kiváltó tárgyat vagy eseményt még csak nem is kell látnunk, vagy saját magunk által megtapasztalnunk; elég, ha csak hallunk róla, vagy más módon tudomásunkra jut, és már ki is alakul bennünk a rá vonatkozó üzenet, ami megmondja, hogy ez a dolog számunkra jó-e vagy sem: például, hogy valami valóban vagy csak az én esetemben rossz. Ennek semmi köze nincs a térhez és az időhöz sem, vagyis mindegy, hogy a világ másik részén van, vagy hogy a jövő vagy múlt dolgáról van szó. Ebben a folyamatban persze az értelem is komoly szerepet tölt be, hiszen az állatoknak csak a pillanatnyi, jelen helyzetre vonatkozóan vannak ilyen figyelmeztető érzéseik, amelyek cselekedeteiket befolyásolva, vezetik őket. Az emberek esetében az a jó, hogy az érzéseket fel tudjuk mérni, így gyakorlati hasznuk felsorolhatatlan. Persze ez csak akkor igaz, ha a gondolkozást nem visszük túlzásba.

Mivel mi értelemmel megáldott lények vagyunk, ezért érzéseink tudatosságunk kiegészítőiként jelennek meg. Mondhatnám azt is, hogy belső lényünk érzésvilágán keresztül mintegy tudatilag kiterjedünk, többek leszünk a puszta értelemnél. Szívünkkel és érzéseinkkel azonosulva, úgy, ahogy a polip kapcsolatban áll környezetével csápjait használva, mi is kapcsolatban állunk a környezetünkkel, a világgal, az emberekkel és az embereket mozgató erőkkel, tértől és időtől függetlenül. Tehát nem történik itt semmiféle ördöngös dolog, pusztán egyesül a szív és az értelem képessége, és ezáltal az értelem szűk határai meglazulnak, átjárhatóvá válnak. Lebontjuk, illetve kitágítjuk azokat. Mondhatnánk úgy is, hogy képesek leszünk testünket nem csak a bőrünk határáig érezni, hanem energetikusan annál sokkal távolabb, és ezáltal képesek vagyunk nem látható dolgokat megérezni.

Ezt mi belső tudásként éljük meg. Tudunk valamit, ami nem bizonyítható. Tudjuk, hogy ez egy létező dolog, de nem racionális. Tudjuk, mert bízunk az üzenetben, hiszen már számtalanszor tökéletesen bizonyított. Mint ahogyan a hit látás szem nélkül, az érzés tudás értelem nélkül. Ezt a tudásunkat többnyire csak saját problémáink megoldásra használhatjuk, mert nem bizonyíthatóak. Hiába állítanád, hogy valaki nem őszinte, mert ha nincs rá semmi bizonyítékod, akkor az értelmi síkon csak rágalmazás lenne, tehát inkább hallgatsz.

A szív és az értelem tökéletes összenövésével lesz tökéletes az ember.

Gunagriha (Sri Chinmoy tanítványa)

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja