Szeretem a csendjét.
Csendje szívem sarkcsillaga.

Szeretem a hangját.
Hangja életem egyedüli nektárja.

Szeretem a mosolyát.
Mosolya isteniségem élete.

Szeretem a szeretetét.
Szeretete Örökkévalóságom Mindene.

Kérdés: Egy spirituális kereső hogyan érezheti közel magát spirituális tanítójához, ha távol él tőle?

Sri Chinmoy: Ez belső szeretet és belső kötelék kérdése, egy anya-fiú kapcsolathoz hasonlóan. Még ha az anya Indiában él is, a fia pedig eljött Amerikába tanulni, az anya szíve mindvégig fiában van, a fiú szíve pedig mindvégig édesanyjában. Még amikor a fiú a professzoraihoz vagy a munkatársaihoz beszél, szívében állandóan érzi édesanyja jelenlétét. Ha valami szépet lát, arra gondol: ,,Bárcsak anyám láthatná, annyira boldog lenne!” Ha jól mennek a tanulmányai, és a tanárok megdicsérik, rögtön azt gondolja: ,,De szeretném, ha anyám ezt hallaná!” Ha valami rosszul sikerül, így gondolkodik: ,,Hol az anyám, hogy könnyítsen szenvedésemen?” Édesanyja mindig elevenen él a tudatában, mert szerető egységet hozott létre vele.
Hasonlóan, neked meg kellene próbálnod egységet létrehozni spirituális tanítóddal életed minden vonatkozásában: sikereidben és kudarcaidban, örömödben és bánatodban. Mindig, amikor elérsz valamit, vagy amikor látsz valamit, ami tetszik, azonnal azt mondod: ,,De szeretném, ha itt lenne a spirituális tanítóm!” Spirituális tanítód belső lénye természetesen tudni fogja. De ha minden pillanatban tudatában akarsz lenni spirituális mestereddel való egységednek, akkor ahányszor csak teszel valamit, legyen az jó vagy rossz, azonnal gondolj rá.
Így minden pillanatban érezheted spirituális tanítód jelenlétét. Gondolj rá úgy, mint élethosszig tartó barátodra, aki mindig melletted áll jóban-rosszban. Spirituális tanítód az örök barátod.

A keresők
Akkor fejlődhetnek a leggyorsabban,
Ha érezni merik,
Hogy a mester szíve
Szüntelenül sír értük,
És a mester lelke
Végtelenül, végtelenül
Jobban szereti az életüket,
Mint ahogy ők valaha is
Szeretni tudják saját életüket.

Kérdés: Szeretném közelebb érezni magam spirituális tanítómhoz, aki egy másik országban él. Mit tanácsol?

Sri Chinmoy: Hinned kell, hogy spirituális tanítód végtelenül jobban szeret téged, mint ahogyan te szereted magadat. Úgy véled, hogy te állandóan gondolsz magadra, és gondját viseled az életednek, míg spirituális tanítód itt vagy ott valaki mással beszél, miképp szerethet akkor hát jobban, mint ahogy te szereted magadat.
Mindaddig, amíg úgy érzed, nagyobb törődéssel, gondoskodással és szeretettel viseltetsz magad iránt, mint a tanítód, nem tudsz belsőleg igazán közel kerülni hozzá. Ha a spirituális tanítód mindennap megkérdezi tőled, hogy jót reggeliztél-e, az nem törődésének kifejeződése. Az, ahogy tanítód szeret, ahogyan igazán szeret, az ennél végtelenül jelentősebb. Ha önmagad szeretetére való képességed egy dollár, akkor az ő képessége, hogy szeressen téged, millió dollár.
Azt az érzést, hogy spirituális tanítód szeret téged, szívedből be kell hoznod vonakodó vagy kételkedő elmédbe. Mikor a szeretetét érzed, mindenképp hatalmas fejlődést érsz el, és végül meg tudod győzni az elmédet arról, hogy ő szeret téged. Hogyan érezheted a szeretetét? Saját imád és meditációd segítségével.

Kérdés: Milyen természetű szeretet van a spirituális tanító és tanítványai között?

Sri Chinmoy: Hadd mondjak el egy igaz történetet. Egy indiai spirituális tantó, aki Nyugaton élt, egy nap elment meglátogatni az egyik tanítványát, akit súlyos autóbaleset ért. Bár a tanítványt komoly fájdalom gyötörte, és alig tudott mozogni, nagyon megörült, mikor meglátta a tanítóját. Így szólt:
– Úgy érzem spirituális gyógyító erőd sokat segített a balesetem óta. Úgy érzem, ez a baleset minden fájdalmával együtt is megérte azt a tapasztalatot, amit szereztem általa. Életemben most először igazán éreztem és felismertem, milyen nagyon szeretsz engem. Láttam, hogy az a szeretet, amivel te rendelkezel, végtelen és mindent magába ölelő.
– Ez teljesen igaz, fiam – válaszolt a tanító. – Mindig mondom neked, és a többi tanítványnak, hogy végtelenül jobban szeretlek benneteket, mint ahogy ti szeretitek magatokat. Az elmétek talán nem hiszi, de így igaz.
– Miként lehetséges, hogy jobban szeretsz minket, mint ahogy mi szeretjük magunkat? – kérdezte a tanítvány.
– Mikor magadra gondolsz, a szorongásaidra és az aggodalmaidra gondolsz. Úgy gondolod, az életed abból áll, amit tenned kell – kivel kell beszélned, mit láttál és így tovább. De a Legfelsőbb szemében a te életed egyáltalán nem ez. Az életed a befogadóképességed – mennyit vagy képes befogadni Szeretetéből, Békéjéből és Gyönyöréből.
Egyik tanítványom a minap azt mondta: ,,Azt el tudom hinni, hogy szeretsz, és én szeretlek, de amikor azt mondod, hogy jobban szeretsz minket, mint ahogy mi szeretjük magunkat, azzal nem csak valami kedveset akarsz mondani nekünk?” Aztán pár nappal később ez a tanítvány azt álmodta, hogy élete minden eseményével, mindennel, amit tett és amit elért, felépített egy házat. De a ház lassan fokozatosan elkezdett omlani, a tanítvány mindent elveszített, és látta, hogy életének minden eseménye milyen értelmetlen volt. Teljesen elveszettnek érezte magát. Akkor meglátott engem, ahogy ott álltam az iránta érzett szeretetemmel. Csak amikor teljesen eggyé vált velem, és én teljesen eggyé váltam vele, egyedül akkor érzett bármiféle örömöt, békét és beteljesedettséget.
Mindenki úgy érzi, hogy ezek az események alkotják az életét, a mindennapi teendők. De szeretném elmondani, hogy ezek pusztán tapasztalatok, amiket földi életünk során szerzünk. Ahhoz, hogy Istenben éljünk, valami másra van szükségünk. Ahhoz, hogy Istenben éljünk, tudnunk kell, mennyi Szeretetet, mennyi Fényt tudunk befogadni a Legfelsőbbtől.
– De – szólt közbe a tanítvány – még mindig nem értem pontosan, miként szerethetsz engem jobban, mint ahogy én szeretem magamat. Sajnálom. Tudom, hogy jobban szeretsz, de azt nem, hogy miképp.
– Fiam, itt a magyarázat: Te emberi lénynek látod magad, tele tudatlansággal. Tehát amikor magadra gondolsz, a tudatlanságra gondolsz. Nem egy másik Istennek látod magad, hanem félig állatnak. Mikor nem vagy őszinte, úgy véled, mindent tudsz, amikor pedig megpróbálsz őszinte lenni, akkor úgy gondolod, csupa tudatlanság vagy. De tudnod kellene, hogy ami Isten, az vagy te is. Csak amikor abszolút a legmagasabb tudatodban vagy, akkor gondolsz úgy magadra, mint Isten választott eszközére. Most pont azért sírsz, hogy tudd, ki is vagy valójában. Én azért szeretlek állandóan és határtalanul, mert én mindig tudom, hogy ki vagy. Nem csak úgy ismerlek, mint a Legfelsőbb eszközét, de mint magát a Legfelsőbbet. Vannak alkalmak, mikor rád és a többi tanítványra nézek, és nem bennetek látom a Legfelsőbbet, hanem a Legfelsőbbet Magát látom. Talán nem hiszed el, de én téged nem egy emberi lénynek látlak, akiben ott lakozik a Legfelsőbb, hanem magának a Legfelsőbbnek látlak. Ezt emberi szemeimmel látom, úgy hogy még csak a harmadik szememet sem kell használnom.
Végtelenül jobban szeretem a Legfelsőbbet, aki a te valódi Valóságod, mint ahogy te szeretni tudod azt az emberi lényt, akinek tartod magad. Ha tehát a Legfelsőbbnek látlak téged, miként lehetne, hogy ne úgy szeresselek, mint a Legfelsőbbet? Talán úgy gondolod, hogy te nem más vagy, mint a problémáid, az életed részletei, és ezért nem vagy képes magadat igazán odaadóan szeretni. Csak akkor tudod szeretni magadat, ha a legmagasabb tudatodban vagy, és érzed a jelenlétemet a szívedben. Én azonban állandóan szeretlek. Itt a bizonyíték. Az idő nagy részében te valami másra gondolsz – a munkádra, a feleségedre, a gyerekeidre – én ellenben állandóan rád gondolok. Azt gondolod, hogy szereted magadat – a családodat és mindazt, ami az életedet képezi -, de a figyelmed megosztott. Mindig más dolgokra gondolsz. Az én figyelmem azonban soha nem oszlik meg. Az állandó szeretet irántad.
A tanítvány mostanra teljesen megfeledkezett fájdalmáról.
– A titok, hogy tudatában legyünk ennek a szeretetnek, a hálában rejlik? – kérdezte.
– Igen, teljes mértékben. De sajnos emberi elménk úgy érzi, hogy a hála valami alacsonyabb rendű dolog. Úgy érezzük, hogy amikor hálát adunk Istennek azért, mert előzőleg adott nekünk valamit, azzal valami alacsonyabb rendű dolgot cselekszünk. Ha valaki tett értünk valamit, akkor természetesen hálát tanúsítunk iránta, de úgy érezzük, a hála ereje kisebb, mint az adás ereje.
De Isten magát és minket egynek lát. Úgy érzi, azt adja nekünk, amije van – Szeretetet és Könyörületet – mi pedig azt adjuk Neki, amink nekünk van – hálát. A mi hálánk ereje semmivel sem gyengébb az Ő Fényének és Szeretetének erejénél, de mi alacsonyabb rendűnek érezzük, mert Isten előbb adta nekünk a Fényét és Szeretetét. A játék elején Isten nekünk adta, amit adni akart, a hálát, és megtartotta magának a Fényét. Az Ő szerepe az, hogy Fényt adjon nekünk, a miénk pedig, hogy hálát adjunk Neki. Ő eljátssza a szerepét, mi viszont nem. Ha mi visszaadjuk Neki, amit nekünk adott, azzal eljátsszuk a szerepünket, és ha Ő odaadja nekünk, amit megtartott magának, azzal Ő is eljátssza a szerepét. A mi szerepünk semmivel sem csekélyebb az Ő szerepénél. Ha hálát érzel, képzeld el, hogy egy virág – egy lótusz vagy egy rózsa – nyílik benned sziromról sziromra, és amikor hatalmas hálát érzel, képzeld azt, hogy a virág teljesen kinyílt.
– Ó, mester – szólt a tanítvány -, mélységesen hálás vagyok ezért a tapasztalatért, mert annyit tanultam és kaptam tőled ezáltal. Most már tudom, hogy szeretet-erőd a világon az egyedüli dolog, ami tökéletesen beteljesíthet engem, és azért imádkozom, hogy hála-virágom egy napon tökéletesen beteljesítsen téged.

 

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja