Ezek a dolgok mind úgy jönnek létre, hogy a spirituális szívünkben meditálunk, élünk. De a spirituális szívünknek nemcsak az a képessége van, hogy érzéseinket fölfedi, hanem fő tulajdonsága az egységérzés is. Vagyis az, hogy képesek vagyunk másokkal, azonosuláson keresztül, egységet érezni, eggyé válni. Ha meditációs életünk során megérezzük magunkban a tágasabb Lényt, akkor azt a másik emberben is, másik élőlényben is képesek vagyunk érezni. Szemébe nézek valakinek, és érzem, hogy benne is az a Lény lakik, akit magamban érzek, hogy azon a Lényen keresztül tulajdonképpen egyek vagyunk, egy belső egységet képezünk. Az ő belső-én világa is teljes mélységében akörül a Lény körül forog, mint az enyém.

Ez azt jelenti, hogy nem az énemen kívül érzem és veszem tudomásul a dolgokat, hanem magamban érzem azokat. Ha énemen kívül, nem magamban érzem és fogom fel belsőleg a dolgokat, akkor mindig problémám van, mert valamit belőle magamnak szeretnék, hiszen a dolgok rajtam kívül léteznek, nem én birtoklom őket. Szemeimmel azt látom, hogy kicsi vagyok és el vagyok választva másoktól, de szívemmel azt érzem, hogy minden bennem van, minden az enyém, illetve minden én vagyok.

Nem feltétlenül kell valamiben részesüljek, nem feltétlenül nekem kell szóljon Isten Mosolya, mert a dolog bennem történik, tehát részese vagyok. Nem feltétlenül személy szerint én kell valamit megvalósítsak, mert ő, aki a siker örömét átéli bennem van, tehát részese vagyok. Külső világ, belső világ csak addig létezik számomra, amíg a belső világot teljességében nem érzem. A belső világ nem más, mint az elválaszthatatlan egység. Ha az elválaszthatatlan egységet érzem, akkor többé a külső világ sem az elválasztó kerítéseivel jelenik meg számomra. Mások az erényeikkel és a hibáikkal együtt bennem laknak, így azok enyémek is. Ezért nem bosszantanak, hanem tudomásul veszem őket, pontosan úgy mint sajátjaimat. Persze értelmileg továbbra is bosszankodhatom az értelmetlenségeken. De akkor is, ha ezt kifejezésre juttatom, szívem óceánjában a víz tükre nyugodt, sima, meg sem rezdül. Bent nem tudok igazán dühös lenni, mint ahogy a magam tökéletlenségein is csak bosszankodom, de mivel sajátjaim, elfogadom őket, megbékélek velük. Hiába mondom meg bármennyire kategorikusan is a véleményem, bent nem vagyok mérges, mert a bosszankodás nem ragad magával.

Az elején próbáljuk meg magunkban érezni azokat, akik különösen közel állnak hozzánk, közvetlen hozzátartozók, vagy barátok, vagy akiket kritika nélkül tudunk elfogadni, vagy pedig mindenképp el kell fogadnunk. Jelenlétükben és távollétükben is próbáljuk meg őket magunkban érezni, de nem rájuk gondolni, dolgaikon töprengeni, csak érezni. Ha ezzel bejáratjuk az érzést, utána próbáljuk meg környezetünket fokozatosan mind tágasabban befogadni. Lépésről, lépésre edzhetjük egységérzésünket. Ez tulajdonképpen nem más, mint tudatunk kiterjesztése szívünkön keresztül.

De a spirituális szív megnyílása során, a szubjektív  egységérzésen kívül, ami az embert már egymagában is megváltoztatja, az egységérzést fizikai tapasztalatként is átélhetjük. Legelső ilyen tapasztalatomat Svájcban éltem át, egy tanítvány-találkozón. Egy nagy folyosószerű előtérben álltunk és beszélgettünk. Meditáció utáni szünet volt. Elindultam, hogy lemenjek a lépcsőkön, amikor csak úgy visszapillantottam. Ránéztem az egyik fiúra, egy nagyon régi tanítványra, Európában az elsők között lett az. Meg kellett állnom, mert hirtelen azt éreztem, hogy a testem átalakul. Én ő leszek. Megváltoztak az arcvonásaim, teljesen az ő arcát birtokoltam, és éreztem, hogy a magaságom is megváltozott, megnőttem, olyan magasra mint ő. Kettő lett őbelőle. Elindultam a lépcsőn, és nagyon érdekesnek találtam, hogy az egyik ő ott áll és beszélget, míg a másik ő megy le a lépcsőn. Érdekes, kellemes, könnyű tapasztalat volt. Az értelmem nagyon sokáig nem tudott magához térni, hogy tulajdonképpen, ha őbelőle kettő van, akkor hol vagyok én. Akkor még azt hittem, hogy ő is érezte az azonosulást. Ma már tudom, hogy nem így volt. Mások nem érzik, amit te érzel, pontosan úgy, mint a fizikai érzéseknél is.

Aztán a folyamat a családomon belül kezdődött meg. Sokszor a család már együtt ült, a feleségem és a két gyermek, általában evésnél, én később jöttem be. Ahogy leültem közéjük, hirtelen éreztem, hogy a feleségem vagyok, az egyik fiam vagyok, a másik fiam vagyok. De az érdekes az volt, hogy a hármat egyszerre is éreztem, vagy pedig egyikből villantam át a másikba. Akkor mindig elkezdtem keresni, hogy hol a negyedik. Mindig volt egy negyedik is, aki tulajdonképpen én voltam. De most elvesztettem. Ő most hiányzott.

Aztán jött egy időszak, amikor szinte bárkivel tudtam azonosulni, kivéve a Mesteremmel. Őt valahogy túlságosan tökéletesnek találtam ahhoz, hogy felérjek hozzá. Ez bosszantott egy kicsit, mert inkább szerettem volna Ő lenni. Mi, tanítványok a Guru transzcendentális fényképére meditálunk, ami nekünk nem az embert jelenti, hanem egy tudatállapotot. Egyszer voltunk valahol, ahol sok tanítvány lakott, már nem emlékszem, hogy hol. Mindenhol ki volt téve a transzcendentális kép, és ahogy mentem végig, anélkül, hogy gondolkoztam volna, teljesen üres fejjel, nagyon elcsodálkoztam. Na nézz oda, mondtam magamban, ezek mind az én fényképemet tették ki. Persze megmosolyogtam a dolgot, ahogy értelmileg rájöttem a tévedésre, de azóta mindig úgy érzem, hogy a saját fényképemet látom. Nagyon sok olyan eset volt az előadásokon, amikor az emberek hitték azt, hogy a transzcendentális kép az én fényképem. Egyszer egy hölgy előadás után elmondta, hogy nagyon megragadta, amit mondtam, csodálatosnak tartja, de borzasztó rossz érzése van amiatt, hogy a saját fényképemet kiteszem előadás közben. Egy másik alkalommal két hölgy kérte, hogy mondanám meg a művész nevét, aki rólam ezt a csodálatos metszetet készítette. Mindig azt mondom, hogy a kép sajnos még nem az én képem. Még nem állandóan. Ez úgy működik, hogy amikor erősen meditálok, az értelmem és a transzcendentális kép mögött lévő „értelem” összenyílnak. Ez nem olyan, mint amikor két szobát összenyitunk, hanem olyan, hogy most már nincs két szoba, csak egy közös szabad tér van. Ilyenkor meditáció közben már nem zárom ki a megjelenő gondolataimat, hanem mindegyiket beengedem. Hagyom megnőni, uralkodni, és aztán az összenyílás során az egész eltűnik, átmegy a kép mögötti tágasságba. Szerintem ez a dolog azért van, mert a transzcendentális kép az univerzális tudat egy formai kifejezése. Ezért oda sokan, nagyon sokan beleférünk.

Mostanában már nem törődöm a másokkal való azonosulással, nem is törekszem rá. Nagyon ritkán azonosulok másokkal, csak néha spontán egy-egy tanítványtársammal, vagy egy-egy emberrel, akit a fogászaton kezelek, de annál többet a Guruval. Ha leülök meditálni, ha jelen van Ő, ha nincs, fel tudom venni mimikáját, testtartását. Olyankor érzem, hogy Ő vagyok. De nem csak akkor történik ez, ha meditálok. Néha, amikor mosolygok, vagy valakinek a kérdésére válaszolok, érzem mosolyát az arcomon, érzem szájtartását és szájmozgását számon. Ilyenkor a tekintetem nem az én tekintetem. Ő néz valakire, vagy valamire. Ez teljesen spontán szokott jönni, és ilyenkor nincs kétségem afelől, hogy amit mondtam, vagy tettem, helyes volt.

Gunagriha (Sri Chinmoy tanítványa)

Sri Chinmoy tanítása – Gunagriha írása
Sri Chinmoy Belső Iskola
Sri Chinmoy könyvei
Sri Chinmoy spirituális útja